Ahogy látjátok, a hangolás már elkezdődött és amíg a hajrák és mocskosok legutolsó rejtett poénjai is leesnek, felkonferálnánk minden vébék legrokonszenvesebb felvonását. Az utolsó előtti vébémeccs mindig a túlteljesítők és a csalódottak terepe. Kisdöntőben már nem szokás a tilitoli, a takarékosság, ami egy hónapig bennmaradt, illik most kiadni, hadd örüljön a világ - ha pedig lekerül a görcs, kibújik a futball. Erre építve várhatunk jó, talán még a majdani finálénál is élvezetesebb meccset, ahol Schweinsteiger királlyá lesz ugyan, de Uruguay nyer. Előbb azonban rövidtávú visszatekintés azokra a bronzmeccsekre, melyeket nemcsak hogy láttam, de emlékszem is rájuk.

1994. július 16. Úgy tartja a mondás, hogy minden csoda három napig tart. Nem véletlenül van pont három nap az elődöntők és a bronzmeccsek közt, a csalódást viszont nem mindig sikerül ennyi idő alatt feldolgozni, még az igazi hardcore profik mezőnyében is akadnak bőven tipródós, rágódós alkatok, míg mások léhaságba gondolják fojtani a bánatot. A kába bolgárok tán még az elődöntőnél is nehezebben emésztették meg a meccs után elfogyasztott alkoholmennyiséget, ez ad(hat)ta a pasadenai kisdöntő emlékezetes kulisszáit. Sztojcskov is csak enerváltan, önmaga paródiájaként volt képes méltatlankodni, a svédek pedig megérezték a bolgárok baját és a kényelmes sütkérezést elhalasztva bő félóra alatt szétverték őket. Brolin indította a bulit, Mild folytatta, Rasta Larsson már a frizuradivatot erősen ignoráló Trifon Ivanovot is megalázta, Andersson pedig még szünet előtt feladta nekik az utolsó kennetet. Sztojcskov révén a gólkirályi címet (megosztva) elnyerte a Penev-csapat, a tartását viszont elvesztette és negatív gólkülönbséggel, atomokra esve fejezte be az amerikai turnét. Svédország-Bulgária 4-0

1998. július 11. Két példa kevés az általánosításhoz, de a németek kiverése itt is konkrét éremesélyt vont maga után - ha nem a házigazdával került volna össze a kollektív kedvenc Horvátország fennállása első világbajnokságán. Aimé Jacquet dörgedelmei előcsalogatták a hagymaszagú jobbhátvédból a saját maga előtt is titkos fegyvert, a horvátok viszont hamar talpra ugrottak az ominózus Thuram-dupla után. Suker a góllövőlista élére küldte magát, olyan lágyan suhintotta be a győztes lövést, hogy a francia gyepmesterek országos szövetsége levélben köszönte meg neki a torna után. A konszolidált Kluivert a vébé alatt szakkommentátort játszik az Eurosporton, biztos letesztelik, kibírja-e a jabulanigyanús gólt szerző Zenden bukfencét röhögés nélkül. Horvátország-Hollandia 2-1

2002. június 29. A mai napig neheztelek egy akkori cimborámra, mert megváratott (illetve el se jött a megbeszélt meccsnézésre, hát ember az ilyen?), de Hakan Sükür is a bögyömben van rendesen, mert volt képe a második labdaérintéséből bevarrni minden idők leggyorsabb vébégólját. Még az előszobában cihelődtem, amikor a koreai bekk elbambult, persze a válaszként érkező szabi és az Ilhan-gólok már megvannak és az a mozzanat is simán előttem van, ahogy Szong Csong Gug kapura szúrja a kilencvenharmadik percben. Akkoriban még kevesebb cinizmussal kezeltem a futballt, valahol örültem, hogy a kis koreaiak nagy menetelésének szép vége lett és góllal végződött, noha ezt az eredményt az azóta magamra szedett ismeretek kicsit árnyalták. Törökország-Dél-Korea 3-2

2006. július 8. Az idősíkok összecsúszása miatt nem tudom tisztán eldönteni, melyik lehetett Schweinsteiger karrierjének legfaszább mutatványa - ugye itt van ez az argentin meccs, meg a klubjában is bizonyára akadt pár nagy show -, de az tény, hogy egy különleges triplával szomorította a portugálokat. Attól, hogy a háromból egyet öngólnak minősítettek, nálam ez még mesterhármas, a szebbik fajtából.  Az "arannyal felérő bronz" fordulat elhasználtságára már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy a szomszéd ételbár angolosoktól hangos udvarát is rendesen lázba hozta a srác lövőkedve. "A kisdöntőnek" - és most vébésorozatunkat idézem - "volt még egy kiemelendő mozzanata: Kahn megszabadította magától a nemzetközi futballt, Nuno még egy csukafejessel elköszönt tőle a 88. percben." Németország-Portugália 3-1

2010. július 10. Az arannyal felérő bronz elnyerésének lehetősége forog fenn az esti címmeccsen is. Ha két, abszolút megosztó csapatról kellene értekezni, kicsit könnyebb lenne a jóslás, úgy viszont, hogy mind a kettő halál szimpatikus, gondban vagyok. (Na azért annyira mégsem, egy spanyol-holland tipp bejött a mediamarktnál - nyert is vele egy kolléga.) Müllernél már csak Maradona a polip nagyobb arc ezen a vébén, de most neki is kötelessége segíteni Schweinsteigert, hogy a bronzmeccsek királya lehessen, mert aranyat valószínűleg az életben nem fog nyerni, örök másodikból meg már van egy. Jogiékat nem, Uruguayt viszont környezetem megdöbbenésére a döntőbe vártam, Abreu azonban nem tudott hozzátenni a monterós posztban elejtett tipp sikeréhez, bár voltak olyan szakaszok, amikor körvonalazódott előttem egy önfeledt pillanatkép, amint a hosszabbítás legvégén gólt szerző colost elcsigázott társai kergetik a szögletzászlóhoz és ahogy ők ott örülnek egymásnak, folyik a narancslé a füvön szerteszét.

Görcsmentes élményfutballt akarok, de ragaszkodom az urukhoz - azaz, ahogy magunk közt már kitaláltuk, "habár felül a gálya, s alul a víznek ÁRJA, azért a víz az URU". Uruguay-Németország 2-1