Amerikai Egyesült Államok. Bill Gates, Bruce Willis, Eddie Vedder, George W. Bush és a terrorizmus elleni harc hazája. Nem ismernek tréfát az egyéni sportok területén sem, hiszen Jesse Owenstől kezdve, Pete Samprasen keresztül, Michael Phelpsig megszámlálhatatlan világsztár érkezett országukból. Azonban az öreg kontinens és az újvilág kultúrája közötti eltérés már jobban jelentkezik a csapatsportágak területén, mert míg a profi ökölvívás, a tenisz és az atlétika világszerte népszerű, addig ők dögunalmas baseballt néznek és a tojáslabdával történő bohóckodást tartják futballnak, amelyben a játékszer elrúgása is csak a támadás sikertelen kimenetelekor kerül terítékre. Pedig rendkívül gazdag és intelligens emberek már többször is megpróbálták megszerettetni velük imádott sportágunkat, az európai labdarúgást, de míg az indiánok meggyőzésére bevetett tüzes víz hatékony eszköznek bizonyult a maga idejében, addig a fekete gyöngyszem minden bája és tehetsége ellenére sem aratott osztatlan sikert a kapitalizmus fellegvárában. Következő kísérletük alkalmával bevállaltak és megrendeztek egy világbajnokságot, de ennek legutolsó összecsapásánál, az olasz-brazil döntőnél némileg izgalmasabb hírverést is el tudtunk volna képzelni. Azonban ez mind talán rendben is van, mert mai hősünk ekkor már régen elkötelezte magát az európai értelemben vett labdarúgás irányában. A világ szurkolói ennek csak örülhettek, mert olyannyira nagy alakja ő a foci világának, hogy amikor visszavonulásának évében felkerült a fekete gyöngyszem által kiválasztott legjobb 125 élő labdarúgó listájára, senki nem vetette fel ennek jogtalanságát, mivel Mariel Margaret Hamm megkérdőjelezhetetlenül a sportág és egyben az Egyesült Államok egyik legnagyobb sztárja.

1972-ben született, már 5 éves korában szervezett keretek között focizott. Atletikus alkatának, gyorsaságának és tehetségének köszönhetően egészen korán kiemelkedett kortársai közül, így senki nem lepődött azon, hogy méreténél mindig egy számmal nagyobb csapatban játszott. Tizenkét évesen a későbbi középiskolai csapatában lövöldözte góljait és amikor már tanulóként is csapatársaival tölthette az időt, végleg letette voksát a labdarúgás mellett. Valószínűleg ez volt életének legjobb döntése, ugyanis egy évvel később, 15 évesen bemutatkozhatott az Egyesült Államok női válogatottjában. Kezdetét vette az a csodálatos nemzetközi pályafutás, amelynek keretében 17 év alatt 275 mérkőzést játszott a nemzeti csapatban és ezeken 158 alkalommal kényszeríttette középkezdésre a rivális válogatottjának játékosait. Mindezt folyamatosan magas színvonalon, gyakorlatilag bárminemű komolyabb hullámvölgy nélkül, ennek megfelelően, amikor 18 éves korában a North Carolina egyetemén tanult focizott tovább, az iskola korábbi híres tanulójának nevét kapta a szurkolói keresztségben. A rettentően igényes közönség már akkor is sejtette, hogy nem mindennapi teremtéssel van dolga, amit a Jordan becenév egyszeri kiosztásával ki is hirdetett. Innentől kezdve Mia Hamm számára nem volt más lehetőség, mint tettekkel bizonyítani, hogy méltón viselheti az akkor éppen a sportvilág trónján ülő kosárlabdázó nevét. Persze négy bajnoki címe, 103 gólja és 72 asszisztja önmagáért beszél.

Felsőoktatásban eltöltött évei alatt még volt ideje egy világbajnoki cím bezsebelésére is, ami a hölgyek számára is kiemelten fontos és hatalmas presztízzsel járó esemény, így egy idényt ki is hagyott az egyetemi bajnokságból a megfelelő felkészülés apropóján. Valószínűleg sem hősünk, sem a csapattársai nem bánkódnak emiatt, mert a Team USA - a döntőben a norvégokat legyűrve - diadalmaskodott Kínában. Természetesen ezután még visszatért az iskolapadba egyetemi focipályára, de már nem volt messze az idő, amikor női bajnoki megmérettetés hiányában egyetlen igazi csapata maradt: a nemzeti válogatott. Ennek megfelelően minden világesemény, selejtező és felkészülési mérkőzés kiemelt eseménynek számított, s a célt mindig és mindenhol a győzelem jelentette. Különösen az olimpián és különösen hazai pályán. Még akkor is, ha a mindössze nyolc induló azt jelentette, hogy minden második csapat az esélyesek közé sorolandó, de végül az  USA bizonyult a legjobbnak, így Mia Hamm már az elérhető két legfontosabb címmel rendelkezett, amivel törvényszerűen népszerűség is jár. Ez Amerikában pont azt jelenti, hogy a pipás sportszergyártó felajánl egy nagyon zsíros szerződést, emellett különböző tévéreklámokban tűnsz fel. Az egyik italgyártó használta ki először az adódó történelmi párhuzamot, így a méltó partner oldalán tűnt fel egy egész reklámsorozatban. Ugye mindenki emlékszik még a főiskolai becenévre? De mindez semmi nem volt az említett sportszergyártó tettéhez képest, amelyik főhadiszállásának legnagyobb épületét nevezte el hősünkről.

Persze önmagában a promóció és a marketing nem nyer meg semmit, de ha jó emberbe fekteted a pénzt bizalmat, akkor a sporttörténelem kapuja nyitva áll ellőtted. Ilyenből történt kettő is 1999-ben. A pasadenai Rose Bowl stadion 90 185 nézője láthatta, hogy büntetőkkel a Team USA nyerte meg a kínai csapat elleni finálét. Nők részvételével zajló sporteseményt még soha nem tekintett meg ennyi ember a helyszínen. Talán ennek is adózva az "év sportolója" a női válogatott lett a Sports Illustrated hagyományos díjátadóján. Ez volt Mia Hamm második világbajnoki címe, akit ekkor már a legnagyobb amerikai sportolók egyikeként emlegettek, s talán ennek is köszönhető, hogy pár üzletember elérkezettnek látta az időt és elegendőnek érezte a támogatottságot egy nyolccsapatos női bajnokság létrehozásához. Mia a Washington Freedom csapatában töltött el három évet miután a 2000-es olimpiai játékokon csak egy ezüstre futotta a válogatott erejéből. Egy bajnoki cím és egy ezüstérem után viszont már csak egyetlen és utolsó nagy cél lebegett szeme előtt: a második olimpiai aranyérem.

2004-ben ezt is sikerült elérnie, miután az athéni játékok döntőjében a brazil játékosok találtattak könnyűnek az amerikai csapat elleni megmérettetésen. Ezután befejezte csodálatos pályafutását, amelynek során rengeteg mérkőzésen viselte megkérdőjelezhetetlenül a női futball egyik legerősebb válogatottjának kilences mezét. 32 évesen, egyéni elismerésekben is gazdag pályafutást hagyott maga mögött és teljesen jogosan került fel arra a listára, amelyen a világ legnagyobb élő labdarúgói találhatók, s amikor a FIFA megalapította a legjobb női játékos díját, senki számára nem volt kérdés, hogy ki érdemli meg első alkalommal ezt az elismerést. Természetesen az amerikai tradicióknak megfelelően azóta már halhatalan lett és alapítványának ügyeit intézi, de emellett továbbra is sok millió kislány példaképe. Sajnos nem láttuk élőben játszani, pedig egy időben nagyon szerettük volna, ha idejön a mi bohócligánkba és bebizonyítja mindenkinek, hogy Illés Béla nem a legnagyobb király. Mindenki elhiheti: megmutatta volna!