Amikor számba vesszük, miért is a foci a legjobb játék a világon, a spontaneitás, a felszabadultság, a kiszámíthatatlanság és az érzelemgazdagság bizonyosan az okok között szerepel, a nagyszerű egyéniségekről nem is beszélve. Ez utóbbiak megzabolázására történtek kísérletek a kötelező mezbetűrésen és sípcsontvédő-viselésen át egészen a szélsőséges elképzelésekig (gondoljunk csak Passarella egyenfrizurás argentin válogatottjára), de szerencsére manapság ezek a törekvések kezdenek visszaszorulni, amiért nem lehetünk eléggé hálásak többek között Abel Xavier, Taribo West, Alexi Lalas és a komplett kameruni válogatott kérlelhetetlenségének.

A spontaneitás és az áradó emóciók viszont veszélyben vannak. Aki kitalálta, hogy a gól utáni mezlevételt kötelező sárga lappal büntetni, az vagy soha életében nem rúgott gólt, vagy ő maga Kenneth Anderson. Ugyan kit zavar, ha Drogba kivillantja igazán bámulatos felsőtestét, ha az alsó pólón ott virít egy bamba csecsemő, Jézus vagy Sebők Vili. Aki gólt lő, annak ennyi jár: ez nem kosárlabda, itt a gól igenis kiválthat nem tervezett eufóriát. Aki gólt rúg, fejel vagy ér el akárhogy, az igenis imitálhasson kokainszívást, kutyahugyozást, nyíllövést, kisrepülőt, pucoltathassa a cipőjét, lőhesse halomra játékostársait, mászhasson tíz méter magasra a kapu mögötti hálón, játszhasson kicsi a rakást, ugorhasson a cserekapus nyakába, csókolja homlokon az őt játszató mestert, hágja meg a szögletzászlót, szambázzon, ringasson képzelt újszülöttet, vagy egyszerűen szaladjon ki a világból, mint Tardelli a 82-es vébédöntőn, minden idők legemlékezetesebb gólörömét produkálva.

A bíró meg ezalatt ballagjon a kezdőkörhöz, és hosszabbítson gólonként egy percet, vagy amennyit csak akar.