Zsinórban ötödször bajnok az Inter, ami már mindenképpen a Grande-kategóriába sorolható kunszt, ezt a csapatot mégsem a kiherélt Serie A felaprításáért fogják a legnagyobbak közé sorolni, hanem európai kalandjaikért. Az olasz bajnoki cím egyébként sem volt olyan sima, mint a BL-győzelem, hiszen a Roma a végéig hajtotta Mourinhóékat, és 4 fordulóval a lefújás előtt még vezetni is tudott, miközben Európában az egyenes kieséses szakaszban csak néhány percig állt kiesésre az Inter. Két szomorú bácsi, a Milan és a Juventus arról beszélget, milyen volt, amikor még kétszer is összejött egy este, a Sampdoria, Palermo, Napoli hiénafalkából pedig a genovaiak szerezték meg a gazellatetemet. Az újoncok közül csak a Livorno ment vissza a gyerekmedencébe, Koman Barija és a Parma nagyon simán bennmaradt, kihullott viszont a Siena és az Atalanta. Kicsit ránézünk a mögöttünk hagyott szezonra hajtás után.

Nem szeretnénk ismétlésekbe menni, csak a zanzát böffentjük fel újra: Mourinho a tavalyi lufivásárlási láz után idén tökéletesen igazolt, bár ezt akkor még nem tudtuk pontosan. Sneijderrel a középpálya és a csatársor összeköttetése, Lucióval a védelem közepe, a csatárokkal pedig a gólok kérdését tette rendbe. Mourinho csapata a tavaszra érett össze igazán, bár a Serie A-ban a sok botlás miatt a végéig izgulniuk kellett, nem lett volna igazságos, hanem ők nyerik a bajnokságot.

Az Inter idén először nem azért lett az olasz bajnokság legjobb csapata, mert a többiek gyalázatosan szarok voltak, hanem saját jogán. És még valami: Mourinho azt is megmutatta, hogy a rotációt ugyan sokan szükségesnek tartják, pedig bőven elég megfelelő edzettségi állapotban tartani a játékosokat: tessék végignézni (mondjuk itt), hogy a kulcsjátékosok hány meccset játszottak egy évben. Az Inter gyakorlatilag a kezdőjével játszotta végig az egész szezont, és a végén sem vagyunk benne biztosak, hogy csak azért kezdett a bajnokságban is a legerősebb csapatával, mert potyogott a tarhonya, hogy az európai zsákot korán letevő Roma beelőz.

Cinque

A Ranieri-csoda nem három napig tartott, hanem hét hónapig. Október végétől kezdve a Roma hol kiváló játékkal, hol szerencsével, hol egy-egy játékosa extraklasszis teljesítményével, de csak nyert, nyert és nyert. Nagyon kevés hiányzott, hogy megcsinálják, ami a létező legnagyobb dicséret lett volna, hiszen az utóbbi évek legjobb Interjét verték volna meg, ráadásul úgy, hogy nekik szinte ugyanaz maradt a keretük, mint az a csapat, amely néhány éve egy klasszisokkal szarabb Intert is hiába üldözött. Ranieri könyörtelen nyerőgépet csinált a Romából, ami eleve hihetetlen, ha pedig hozzávesszük, hogy a bociszemű még a szép játékból sem engedett lényegesen sokat, már kezdjük is faragni a Claudio-szobrot a sípcsontunkból.

Underdogs

A csapathoz is erősen hozzányúlt, megunta, hogy a Mexes-Juan páros hiába hoz le két meccset hibátlanul, a harmadikat valamelyikük (jó eséllyel a francia) bakiján elmegy. Jött Burdisso, akinek még egy búcsúbulit sem rendeztek Milánóban, és hirtelen masszívabb lett a Roma védelme, mint gepárdszar a nagy vándorlások idején. És nem itt nyúlt csak bele: kapus kuka, jobbhátvéd kuka, és most valóban szerencsés kézzel csinálta, hiszen az összes változtatása bejött. Totti még fontos, de már kevésbé, mint mondjuk Vucsinics, De Rossi pedig tökéletes társra talált Pizzaro személyében, aki egyébként talán a legjobb római volt az egész szezonban. De a titok talán ott van, hogy Menez és Baptista helyett a játék fényezéséről mit sem tudó, ellenben megbízható átlagot bármikor hozó labdaanalfabétákat kezdetett Perrotta és Taddei személyében. Ha meg kellene mondanunk, kitől lenne jobb jövőre a Roma, csak a vállunkat vonogatnánk.

A Juventus minden elrontott idén, amit el lehetett. A legjobban a nyári felkészülést, ami miatt az egyébként nem rossz igazolások is lenullázódtak, a játékosok között nem akadt senki, aki felfele húzta volna a csapatot, inkább mindenki lesüllyedt a guanóba. Az ősz még úgy-ahogy elment, de december elejétől kezdve a Juventus – és ezt a legkomolyabban értem – a Serie A legrosszabb csapata lett. Bárki képes volt legyőzni, a játékosok erőnlétéhez hozzásilányult az önbizalmuk, anélkül pedig a legjobb játékos sem tud futballozni. Nem is tudtak. A gyalázat mértékéről mindent elmond, hogy 2010-ben már jóízűen belerúgni sem tudtak a csapatba az ellendrukkerek, a szánalom pedig a legnagyobb sértés, amit egy ilyen múltú csapatnak el kellhet viselnie.

A Milan csak annyiból lehet elégedettebb, hogy a bronzéremmel megvan az automatikus BL-indulás, de a csapat gondjai nem sokkal kisebbek. Milánóban csak azért nem robbant a szar, mert a szezon közepén volt egy időszak, amikor Nesta visszatért a védelem közepébe, és Ronaldinho is jó formában játszott. Ennek a néhány hónapnak köszönhetően a Milan hazaért, de sem a csapat játéka, sem a kerete nem emlékeztet 2007 BL-győztesére, a nagy megújulás elodázhatatlan. Ennek első lépése az lesz, hogy Berlusconi eladja, és ennek minden Milan-szurkoló nagyon fog örülni, mert nyilván nem a Szeviép veszi meg.

Érdemes megnézni, hogy szerepeltek a bajnokságban a nemzetközi kupaindulók. A Juventust láttuk, de a BL meglepetéscsapata, a Fiorentina sem bírta a kettős terhelést: akár a nyolcba is juthattak volna, és egyáltalán nem érdemtelenül kerültek volna oda, a bajnokság viszont rettenetesen sikerült: 13 győzelem mellett 17 vereség. A Genoa sem sokkal jobb, pedig még az EL-csoportkört sem élte túl. Az ő 9. helyükhöz szintén negatív mérleg társult, nem is beszélve a Lazióról, amely szinte egész évben a kiesés ellen küzdött – kupa-, és Szuperkupa-győztesként!

A Roma annyival tudott többet, hogy legalább igen sokáig elment, és csak akkor tette le a lantot Európában, amikor már látta, hogy a bajnokságban is lehet még keresnivalója. A többiek viszont elcseszték az Európa Ligát, ÉS mellé a bajnokságot, amit erősen megérzett az olasz futball roskatag felépítménye. Az utolsó forduló után az olaszokat elvből sem alkalmazó Inter mentette meg a 4. BL-helyet.

Csak remélni tudjuk, hogy a 2010/11-es kalandozók, akik jól használták ki, hogy a bajnokság egyik fele a nemzetközi szereplés terhét nyögi, a másik meg történelmi válságot bonyolít, nagyobb szerencsével járnak, de erre semmi biztosíték nincs: a Palermo és a Napoli semmivel nem erősebb, mint a Genoa vagy a Lazio volt tavaly, azaz nekik újra választaniuk kell: vagy Európa, vagy a liga, mert a kettő együtt maximum novemberig tartható. A Sampdoriának ez a kérdés sokkal egyszerűbb: tehet a Serie A-ra magasról, nekik most a húsosfazék lesz a fontosabb, és egy jó sorsolással talán nem is elérhetetlen az egyenes kieséses szakasz, bár a csapat kifosztása valószínűleg nem ért véget a nyakkendősök lerablásával.

A Parma és a Bari kiváló szezont tudhat maga mögött. Mindketten hullámoztak egy keveset, de inkább kellemes kilengéseik voltak, aggódniuk igazán soha nem kellett. A Parma két forduló erejéig még BL-helyen is állt, és a Bari is eljutott az EL-helyekig, igaz, megkapaszkodnia egyiküknek sem sikerült. Ahogy Koman Vladimirnek sem a kezdőcsapatban, pedig itt-ott már megmutatta, hogy kiváló játékos. Nem tudjuk, a Bari-e a megfelelő hely számára, de 22 évesen már többnek kellene lennie ígéretnél, ezt pedig egy olasz középcsapatban a kezdőcsapatban való állandó szerepléssel bizonyíthatná. Emlékezzünk a szépre: bent van az első Serie A-gól!

A Cagliarinak lehetett volna sokkal jobb éve is, ha „Allegri fejét nem zavarják meg az ajánlatok” (mondta az Év Edzőjét kivágó elnök), így viszont a középmezőny vége jutott csak nekik. A Cataniát nagyon felhozta Miha, de szerintünk a kék-fekete kabát még nagyon nagy rá. A Chievo szép nevét mocskos vádak sározták be idén, az Udinese hiába adott gólkirályt, a csapat ezzel a lendülettel akár ki is eshetett volna, pedig (kapaszkodj!) nem kevesebb, mint 8 játékosuk lesz ott a világbajnokságon. A Bologna két hete liheg, akkorát futott, hogy megússza.

A Livorno kiesése kőbe volt vésve, 27 szerzett góllal egyszerűen lehetetlen bennmaradni. A Sienáé már jóval nagyobb meglepetés, ők nem tűntek ennyire erőtlennek, de valami csúnyán tönkrement, a szezon felétől kezdve szinte biztos volt, hogy tőlük is elköszönünk. Idén az Atalanta sem menekült meg, de ők harcoltak a legtovább.

A Serie B-ben óriási hajrá folyik éppen. A Lecce elcseszte a végét, és egy fordulóval a vége előtt már nem biztos, hogy meglesz az automatikus feljutás: két pontra van tőlük Vass Ádi Bresciája, háromra a Cesena. A legnehezebb feladat a Leccére vár az utolsó körben: bár otthon, de a 4. Sassuolóval játszanak, a másik két csapat középcsapatokhoz látogat. A helyzet úgy áll, hogy a háromból kettő egyenes ágon feljut, a harmadik pedig rájátszik a Sassuolo, Cittadella, Torino trió tagjaival. Május 30-án mindenre választ kapunk.