A futball nem sokban különbözik a zenétől, csak más testrészekkel csalogatják elő ugyanazt, ami milliók örömének forrása. Az elmúlt hónapokban többször is - egy belga, illetőleg egy angol zenekar kapcsán - a foci és a zene halmazának metszetébe lavíroztunk, most pedig egy francia banda, az idehaza természetesen ismeretlen Luke kedvéért nyitunk egy posztot. Mindennek az áprilisi So Foot egyik cikke szolgáltatja az apropót, amelyben persze kiderül, hogyan is látja a francia rockra telepedő angolszász hatást a frontember, Thomas Boulard, de számunkra érdekesebb, mivel is múlatja az időt a srácok sokszoros válogatott cimborája.

Johan Micoud játékosnak klasszis volt, embernek szimpatikus, zenésznek meg...hát az sosem derült ki, hála a leplezhetetlen tehetségnek. "Mindig is rengeteg zenét hallgattam, nagyon élveztem. Fiatalon szívesen lettem volna zenész vagy énekes, de a foci mellett nem jutott több időm a zenére. Négy gitárom van otthon, visszavonulásom óta, két éve egyre többet gyakorlok, bár belátom, nem igazán megy ez nekem. Csak pár hang jön össze... Ezért is tisztelem annyira a zenészeket. [...] Első koncert? 1992 szeptemberében, 19 évesen Dire Straits-re mentem volna Nizzába, de nem tudhattam előre, hogy az edző szombaton a csapatba nevez." - vall profikarrierje kezdetéről Johan Micoud, aki aligha bánja, hogy a csel-vagy-cselló dilemma előbbi irányába dőlt és zenész helyett focista lett, mert a gitárral messze nem bánik olyan ügyesen, mint labdával.

A félrevezető felvezető után tisztázzuk: Micoud nem váltott fórumot, nem rángatja extázisban a gitárt, noha kinézetével bármelyik kortárs altrock zenekar szabadkártyával a soraiba venné. Mióta nem morzsolja a profi futball, több időt szán a zenére és hagyja - nagyon helyesen egyébként -, hogy Rob Gordon-énje kibújjon belőle. Énekes cimborája, Laurent Dory ösztönzésére producernek állt, hogy megvalósítson egy lemezötletet, ahol természetesen minden előadott dal a játék körül forog. A kettejük által alapított, stílszerűen Virage Tracks-re keresztelt kiadó gondozásában májusban boltokba kerülő Pop 'n Foot aligha kerül a legszellemesebb című válogatások közé, egy felületes belehallgatás után kevés izgalmas taktust tettünk magunkévá - Dionysos vagy a Bikini Machine neve nem mond semmit, de a kiadó honlapján le lehet fülelni  mindenkit -, inkább a lenti videót ajánljuk.

A lényegében hazai terepről érkező Luke ugyanis egyike a tizenkilenc fős keretnek, akiket az egykori középpályás a stúdióba invitált. A Luke már befutott zenekar, tíz évvel, öt lemezzel és szép eladási adatokkal a háta mögött - a név ellenére franciául, ami ebben a stílusban azért egyre kevésbé jellemző (lásd a nemzetközi ismertségre ébredő Phoenix, velük példálózik a cikk is). Noha más dallal jelentkeznek a tracklistán, a legfrissebb, februárban megjelent lemezen hallható Pense á moi sokkal hamarabb felkeltette az érdeklődésünket, nemcsak a kellemes, jópofa klip miatt.

Az áprilisi So Foot nyomán, saját fordításban.

Cikk: Chérif Ghemmour: La vie d'en face, p. 90-93.

Fotó: Philippe Lebruman.