Ma este 18:45-kor Dél-Afrikával találkozik a Honduras ellen jókora pofonba szaladó U20-as válogatottunk. Kissé rendhagyó három dolgunkat elsősorban azoknak szánjuk, akik valóban azt szeretnék, hogy Gulácsiék minél jobb eredményt érjenek el, de talán okulhatnak belőle azok is, akik a kudarcok után lendülnek igazán elemükbe.
1. Kezdjük akkor egy – természetesen vitatható – feltételezéssel: számomra (és a kommenteket olvasva úgy tűnik, nem voltam egyedül) vasárnap minden jel arra utalt, hogy a magyar válogatott komoly akklimatizációs problémákkal küzdött. Az ólmos lábak, a rossz technikai megoldások, a játék minden elemére kiterjedő lassúság láttán legalábbis nem tudtam másra gondolni – teljesen elképzelhető, hogy tévedek, elvégre én csak egy hülye macska vagyok, nem egy kibaszott tudós nem vagyok szakértő.
Ha így is volt, akadtak persze más gondok is – ezeket Garcia bőrmester már remekül kielemezte – de az akklimatizációs probléma, ha fennállt, nyilván alapjaiban határozta meg a csapat teljesítményét. A magam részéről szívesen vennék valamiféle választ erre a kérdésre, ugyanakkor sejtem, milyen reakciók születnének egy ilyen tartalmú nyilatkozatra.
2. "Pffff, megint micsoda kifogás, a labda véletlenül nem volt túl gömbölyű? :DDD" Nem mondom, hogy nem számítottam a Rettegettek reakcióira, de valamiért még mindig fel tudnak bosszantani. Egyszerűen az a helyzet, hogy a magyar futballközegnek nem csak a káromkodó-cigiző kölyökcsapatedző, a faszrajzolás vagy a sunyi keverés a sajátja; de legalább ennyire a """másik oldal""" is. Azok, akik – akár frusztráltságból, akár rosszindulatból, akár szellemi restségből vagy egyszerű ostobaságból – csak a bukással tudnak mit kezdeni. Ekkor aztán elő lehet venni az összes bejáratott panelt; helyére kerül az összes szereplő; újra vissza lehet térni a kényelmes, évtizedes narratívához. A fiatal futballista természetesen „nagyképű”; a „sajtó” (ez különösen szép egyébként: olvasott már valaki magyar nyelven olyan cikket, ahol nem többes szám harmadik személyben utalnak a sajtóra?) valami homályos okból tudatosan félrevezette az embereket, „agyonsztárolta” a játékosokat; és így tovább. Összemosódik ebben a diskurzusban minden: játékos nem csak játékossal helyettesíthető be (konkrét megnyilatkozásaitól, egyéni teljesítményétől teljesen függetlenül) tetszés szerint; de sportvezetővel, edzővel, sportújságíróval is: az egész egy nagy, dögletes bűzű masszává válik, ahol mindenki egyformán rohad(t). Felelősségétől függetlenül ugyanúgy rúgunk mindenkibe, abba is aki 1-2 éve próbál professzionálisan futballozni , és abba is aki évtizedek óta felelős, döntéshozó pozíciót tölt be a magyar futballban.
3. Ám akárhogy is próbálják begyömöszölni ezt a csapatot ebbe a kényelmes narratívába, bosszúsan kénytelenek észrevenni, hogy kényelmetlenül kitüremkedik a nekik szánt dobozból. E mögött a csapat mögött ugyanis valódi teljesítmény áll: tényleges eredményeket szállított nekünk, méghozzá sorozatosan. Németh Krisztián bizony nem átbaszni akarta az embereket tavaly májusban Fehérváron, hanem tette a dolgát és a portugálok elleni mérkőzésen remek, fegyelmezett teljesítményével továbblőtte a válogatottat az EB nyolcas döntőjére. Gulácsi Péter bizony nem a sajtóban és nyilatkozatokban teljesített, hanem a pályán, például a spanyolok elleni meccsen. Erről pedig nem túl ízléses dolog egy mérkőzés után megfeledkezni. Szóval: hajrá magyarok!
Az utolsó 100 komment: