Hát nyertünk. Vártuk, hogy így lesz, reménykedtünk benne (25 ezer néző tett ugyanígy a helyszínen), majd elveszítettük kicsit a hitünket az első félidő után, de a végére főnixként támadt fel bennünk újra, és őszintén meg tudtuk tapsolni a csapatot a lefújás után. Egy olyan meccsen vagyunk túl, ahol mindkét fél elégedett lehet: mi nyertünk, kettőt rúgtunk, egyet sem kaptunk, az albánok viszont az első félidő alapján elmondhatják betűről betűre ugyanazt, amit Erwin Koeman a svédek elleni vereség után. Ez utóbbi természetesen a mi kritikánk is, de hajtás után megpróbáljuk megidézni a tegnap mérkőzés mögöttes tartalmának esszenciáját, melyet összefoglalva úgy tudunk egy mondatba sűríteni, hogy Koeman egy fasza gyerek.

Essünk túl egyből egy csúnya nagy fekete ponton, amiből már annyi gyűlt össze az utóbbi évek során a mérkőzések szervezőinek, hogy a szénfekete rostironnal bekrétázott egyesekből akkor sem lesz elégségesnél jobb osztályzat magaviseletből, ha mostantól pornós múlttal rendelkező stewardessek szolgálják fel a gyöngyöző korsó Kilkenny-ket minden egyes szurkolónak. Ha ugyanis rászánod magad, hogy kinézz egy válogatott meccsre, akkor nagyon jól teszed, ha időben elindulsz, és nem ragadsz a kocsmában sokáig a gyémánt-alakú támadósor és a kétékes rendszer közti különbségek fölött vitatkozva, mert könnyen előfordulhat, hogy nem csak a himnuszról csúszol le, de az első félidő feléről is. Az okosan kitalált beléptető rendszer ugyanis maximum 30mp/koponya sebességre képes, legyen szó bármelyik magyar stadionról. (Emlékeznek az urak arra a válogatott meccsre, amin 367 nézőről rikácsolt a komplett magyar sportsajtó? Nekünk volt szerencsénk ott lenni, és jelenthetjük, 3-4 ezer néző volt jelen, igaz, a himnuszok alatt kétharmaduk még a nyitva lévő két (2!) kapu előtti 150 méteres sorban.) Így fordulhatott elő, hogy valahol a 20. perc tájékán foglalta el minden szurkoló a helyét. Most kellene elpuffogtatni azt a slágert, hogy szar itthon szurkolónak lenni, de nem tesszük.

Azért nem, mert itt van nekünk ez a magyar válogatott, ami ugye kicsit sárga, kicsit savanyú… de tegnap például a második félidőre határozottan benarancssárgult, és a Koeman alatt érzett – ha nem is fenséges, de már nem is öklendeztető – ízt terítette szét az éhezők szájában. A győzelemét. A holland kapitány érkezése óta történt néhány dolog a válogatott környékén, ami miatt tegnap 25 ezren gondolták úgy, hogy kimennek a Puskásba. Volt ugye egy dánok elleni tétmeccsünk, ahol simán aláírtuk volna előre az ikszet (aki nem, az igencsak el van tévelyedve), aztán a végén csapkodtuk az asztalt, hogy nem nyertünk, és ez nem csak annak volt köszönhető, hogy bűnrossz volt az ellenfél. Hanem annak, hogy Koeman kitalálta, mivel lehet meglepni őket. Nem kért semmi olyat a játékosaitól, amit azok ne tudtak volna megtenni, csak elmondta, mivel lehet megbénítani a dánokat, és igaza volt.

Svédországban pedig még ennél is tovább tudtunk lépni, ott ugyanis olyasmi történt, amit az elmúlt 15 év magyar szakma által irányított válogatottjai egyetlen egyszer sem tudtak megvalósítani: győzni akartunk idegenben. Pofázni tudtunk róla a meccsek előtt, korábban is de aztán általában feltörölték velünk a gyepet, és bár kikaptunk a svédektől is, a válogatott úgy jöhetett le a pályáról, hogy a szurkolóiban nem maradt hiányérzet (akiben igen, az ismét csak el van tévelyedve). A szaros gumicsizmás parasztokból csapattá lett nemzeti tizenegy pedig elérkezett a legnehezebb feladatához tegnap.

Tanult Kollégám megállapítását kell citálnom: a győzni tudás is egy skill. Gondoljunk csak a portugál válogatottra, amely a világ egyik legerősebb keretével gazdálkodhat, mindenük megvan ahhoz, hogy lesöpörjenek bárkit, mégsem nyertek egy emlékplakettet sem felnőtt szinten. Hiába van tehát az ember birtokában az összes fontos képesség, ha nem tudja azokat az egyetlen lehetséges végcél, a győzelem szolgálatába állítani. A magyar válogatottnak ráadásul nincs is meg minden ilyen képessége, ezért is kell külön nagyon-nagyon örülnünk a tegnapi győzelemnek. Nagyképűsködve három pontba szedtük a miértet:

a)    A magyar válogatott jó képességű játékosai, akik persze kulcsemberek is, nemzetközi szinten tíz alkalomból ötször, jó esetben hatszor tudják kijátszani magukból, ami bennük van. Nem akarunk számolgatni, de ez 11 játékosra vetítve nagyjából azt jelenti, hogy rohadt nagy szerepe van a szerencsének, hiszen ki tudja, hogy a kulcsemberekből éppen hánynak van jó, és hánynak rossz napja.
b)    A svédek ellen adott a gép, Huszti szinte tökéletesen, Hajnal kifejezetten jól, Gera magához képest átlagosan, Dárdaiék sem rosszul, a csapat egésze így kifejezetten pozitívan teljesített. Egy jó ellenfél otthonában. De ugye ki mondja azt, hogy egy gyengébb ellenféllel szemben, ráadásul otthon, a váratlan (és szokatlan) győzelmi kényszerrel a nyakunkban ugyanez az arány meglesz? Nem is lett meg.
c)    Tegnap ugyanis Hajnal nagyon rosszul, Dzsudzsák magára hagyatottan, Halmosi idegenül (olyan bizsergető ezt leírni: légüres térben) mozgott, és Huszti hiába futott megint iszonyatos mennyiséget, ő sem élete meccsét játszotta. És mindezek ellenére győztünk!

A magyar válogatott két legjobb játékosa a középpályán Dárdai, a védelemben pedig Juhász volt. Dárdai pontosan azt csinálta, amit várunk tőle: rengeteg labdát szerzett, nem is szórta el őket, magabiztosan rombolt, ütközött, tette a dolgát. Juhász Roland pedig (emlékszünk még, hogy csatárként kezdte, ugyebár…) egyszerűen kinőtte az Anderlechtet, és készen áll arra, hogy egy sokkal erősebb csapatban játsszon. Rendelkezik ugyanis azzal a magyar védőkre egyáltalán nem jellemző képességgel, hogy képes hiba nélkül lehozni egy meccset. Így tett tegnap is, gólja pedig magasan az átlag fölé emeli – és ebből is csak keveset von le a cha-cha-cha-lépésekkel kombinált gólöröm, amit a zsűri az adható öt pontból kettővel jutalmazott.

Az albánok elleni 2-0 nem csak azért nagyon szép, mert az ellenfél tulajdonképpen közel azonos játékerőt képvisel, mint a magyar csapat, hanem azért, mert nem szartuk össze magunkat attól, hogy ezt most meg kellett nyernünk. Sokak szemében ez egy kötelező győzelem volt, ők azok, akikre fent azt mondtuk kétszer is, hogy el vannak tévelyedve. Mert hát mitől kellene a magyar válogatottat esélyesnek tekintenünk tulajdonképpen bárki ellen is? A német másodosztályban játszó csatár, vagy a két Bundesliga-középcsapatban játszó fedezet miatt? Vagy a középcsapatokban félórákat kapó többiek miatt? Az egy szem tisztességes védőnk miatt?

Nem! A magyar válogatottól minden győzelem, minden jó eredmény, minden jó megmozdulás bravúr. Tudnunk kell ezt, és nem elkezdeni már most, hogy kilenc pontot fogunk szerezni jövő tavaszig, és akkor bla-bla… Ez nem vezet sehova, nem szolgálja sem a csapat, sem a saját szurkolói jókedvünk javát sem. Örülnünk kell azoknak az apró lépéseknek, amiket a húsz éve lendületesen ásott gödör aljáról megtéve lépdelünk a fény felé, és reménykednünk, hogy a fény nem az éppen felénk zuhanó, külszíni fejtőket szállító szerelvény orrlámpája.

Egyébként is, ezek a lépések, amiket mostanában megteszünk, nem is olyan kicsik. Nem volt még olyan régen a Bozsik-jelentés, hogy ne emlékeznénk, honnan indultunk el, ezt tudva pedig muszáj dübörgő tapsviharban kitörnünk minden egyes örvendetes momentumot látva. Erwin Koeman tisztában van a csapatával, tudja, mit várhat tőle, és csupa olyan dolgot kér, amit az végre tud hajtani. Ez egy olyan lépés, amire Bozsik óta várunk (Várhiditől ne vegyük el, hogy a most látott rendszert ő kezdte el játszatni a válogatottal, és nála is láttuk már jeleit annak, ami most történik, csak sajnos közben a Beatles-frizkós edző emberként bukott akkorát, mint az elmúlt húsz év összes szövetségi kapitánya szakmailag. Együttvéve, persze.) Koemant többször megdicsértük már, sok olyan dolgot képvisel, aminek híján voltunk mostanság, de hiába Málta a következő ellenfél, nem szabad azt várnunk, hogy Sambooka koktélt kever a rendelkezésre álló ásványvízből és törkölypálinkából. Egyelőre kortyolgassuk csak ezt a határozottan narancsos ízű és színű valamit, amit felszolgált a csapat, és veregessük meg az érintettek vállát, amiért nem csak elhitték, de ennyi emberrel elhitették, hogy van remény.

Mert van. Nem csak kincstári.